amíg nem olvastam Marquez könyvét mindig azt hittem, hogy a cím arra utal, hogy valahogy mindig egyedül vagyunk végül. a fejünkben, a saját világunkban. aztán azóta, hogy elolvastam, bizosan tudom, hogy nem nekem való a latin mágikus realizmus.
meghalt a nagyapám. több mint kilencven évesen, nehéz, de szép élet után. tudom, hogy nehéz és remélem, hogy szép.
beszélgetek nagyanyámmal, több, mint 60 év házasság van mögöttük. együtt, összetartva. nagyanyám legkedvesebb emlékei a kiskorának az emlékei, a gyerekkori ház, játékok, unokatestvérek, iskolák. az utolsó hetven év alig hagyott nyomot…
végül mind egyedül vagyunk, de kétségbeesetten vágyunk valakikre, szeretni és viszontszeretve lenni, de nincsen két test egy lélek.
ezt mondta nagyapám nekem sokat:
„Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.” Babits
ez a versszak jobb és többet sejtető, mint maga a vers.
na még egy, emlékül:
„...A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.” Madách hatalmas közhelygyűjteményéből.
ami a nagyapám volt nekem, az mindig bennem marad már. gyerekkorom egyik legerősebb bevésődése. a gyerekkori álmaink után a felnőttkor rövid epizód, ahol rohamvást válik köddé minden, amiben annyira nagyon hittünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.