talán Machiavelli-nél olvastam, talán valamelyik bushido könyvben, de szerintem nagyon igaz. mostanában többször is belebonyolódtam olyan helyzetbe, amikor felidéztem. könnyű a konfliktust elkerülni, minden áron megpróbálni fenntartani a megszokottat, de nem biztos, hogy bölcs.

ha valamit meg kell tenni, az nem kedv kérdése, annak neki kell menni, még ha el is vérzünk a csatában. mindig mindenki NEM nyerhet.

ilyenkor szokta mondani a családom, hogy cinikus vagyok, meg pesszimista. nagyon nem értik a lényeget.

olvastam, hogy Amerikában nagyon sak embernek van komplexusa, mert elhitetik velük, hogy mindenkiből lehet minden, akár elnök is és csak a siker az emberség mérője. szerintem nem így van. nem mindenki kiemelkedő képességű, nem mindenkinek lehet szerencséje. szerintem a legtöbb, ami egy embertől elvárható, hogy igyekszik, ereje teljéből. és akkor nincs ki előtt szégyenkezzen.

ahogy azt Everlast apánk is megmondta: "...where it ends/it usually depends on where you start..."
 

amikor vizsgázni mentem, mindig azt kértem, hogy elmondhassam azt amit tudok. nem azt, hogy sikerüljön. a döntést már rájuk bízom.

szerintem a küzdés tesz valakit emberré. aki (jószerencséjéből) csak sikereket él meg, az számomra kevesebb, mint aki állandóan küzd az árral. ezért nem szeretem Kokót sem. nem az a férfi, akit sose ütnek ki, az az, akit kiütnek és feláll és kiütnek és feláll...

ezt megkapom nagyapám minden levelében: "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!-mert a küzdés az élet maga". neki elhiszem.