elhoztam nagyapámék fali ingaóráját, most itt lóg nálunk. és ketyeg és bimbammol. fel kell húzni, és minden bimm előtt, hallani, ahogy nagy levegőt vesz az ütéshez. pont úgy, mint gyerekkoromban, amikor ott nyaraltunk, és meleg volt, ismerős és kellemes, és még aludnunk kellett délután. nagyon szeretetm.
persze, nem mindig aludtunk szépen. egy esetben például beszedtük a nagyszüleink szívgyógyszereit, ami életem egyik első élménye maradt, egy rózsaszín gumicső formájában, amin meleg vizet fecskendeztek a gyomromba ill. emlékszem egy zöldre festett falra a vályú fölött, ahova a gyógyszereket vissza kellett adjuk...
amikor még jógáztam és relaxáltam arra lettem figyelmes, hogy az ottani falióra hangja egyszer csak nagyon felerősödik, majd nem hallom többet. a jógatanárnőm azt mondta, hogy a hallás az az érzékszerved, amit legtovább birtokolsz, ezért amikor a többi elkezd kikapcsolni, akkor ez felerősödik, majd ez is kikapcsol. nem tudom, de én megértem azt a pillanatot, amikor anyukám agyhalottnak volt nyilvánítva és semmilyen életfunkciót nem mutatott, de beszéltem hozzá és láttam, ahogy a hangomra visszajött a tudata.
nagyapám azt mondta, hogy a felhúzható óra azért jó, mert karbantartja az agyadat a repetitív feladat. nem tudom. de az ő agya biztosan karban volt, az igaz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.