aludtam már, de felkeltem, mert mert nem akartam elfelejteni:
kiskoromban nagymamám vitt a Daciankkal. Dodo-nak hívták, mert (ugye tudjátok?) egyidős volt az öcsémmel és öcsém ezt tudta kimondani. szóval mentünk a szar román utakon kirándulni, és nekem, a nagyobb gyereknek az volt a dolgom, hogy belülről támasszam a szélvédőt, nehogy egy felverődő kavics kitörje. ez állítólag segít, ez volt akkor az urban legend.
na most pont így érzem magam.
mint egy szélvédő, tele feszültséggel, akit egy kisgyerek tart belülről, nehogy egy kavicstól apró kis szilánkokra robbanjon.
(azt tudtátok ugye, hogy a szélvédő azért esik apró darabokra, mert gyorsan hűtik ki, egyenetlenül, így a megszilárdult üveg egy csomó belső feszültséget tartalmaz, ami egy kis külső hatásra eszkalálódik és darabokra tépi?)
amúgy meséltem, hogy a tigris nekem miért különleges jelentőségű?
kiskoromban mindig azt álmodtam, hogy tigrisek üldöznek, elkapnak és végem, cafatokra szednek. sajnos nagyon vizuális fantáziám van. tényleg cafatokra...
ahogy nőttem, és kezdtem magamra találni, és ezzel függetlenedni a családtól, először csak nem sikerült elkapniuk, majd összecsaptunk, de én győztem!!
amikor úgy éreztem, hogy végleg legyőztem őket, magamra tetováltattam egy magam rajzolta, inka-forma tigrist az egyik barátommal, aki akkor kezdte a szakmát.
egy virtuális tigrisbőrt a bőrömre. ahol kevesen látják. mindig emlékeztet, hogy ne adjam fel, mert ha az kibírtam, annál rosszabb nem lesz. azóta nem álmodok ilyet.
a barátom amúgy világhírű tetováló lett, tele díjjakkal és pénzzel. hagynom kellett volna a francba nekem is a továbbtanulást.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.