szikra

Móricz Zsigmond: “Én a testemmel szerződést kötöttem, hogy én végzem a magam dolgát, ő is végezze a maga dolgát. Én nem töltök bele semmi mérget, se alkoholt, se bacilusokat, már nem is dohányzom, amióta ő figyelmeztetett, hogy neki ez nem ízlik; este rendes időben lefektetem, semmi rendellenes dologra nem kényszerítem – ezért ő köteles engem jól kiszolgálni… még azzal se zavarjon, hogy megtanuljam, ki ő, s mi a fiziológiája”

mindig elcsodálkozom, hogy a gyerekeknél még mennyire tudjuk, hogy mire lenne a szervezetünknek szüksége, alvás, egészséges ételek, bambulás van, ha kell az üresjárat, sok víz stb. aztán ezt teljesen elfelejtjük és elvadulunk. egyszerűen nem figyelünk már mit mond a testünk, mit érzünk, mi esne jól. már vizet inni is úgy iszunk, hogy kényszerítjük magunkat az íróasztalra tett kulaccsal, mert nem érezzük a szomjunkat. mert nem figyelünk már rég. hogy nem jól tarjuk magunkat, hogy zsibbad a kezem a telefontól, hogy éhes vagyok, de nem esik jól mindennap a hús, hogy az alkohol szar, nem kívánja egy porcikánk sem, de előbb a társaság, majd a stressz végül a dependencia csak megitatja velünk. valahol elfelejtünk odahallgatni, majd nem is találunk vissza, csak mikor már olyan hangos, hogy fáj.

apropos bodies, annyira meglepett engem, hogy a bodies kiállítás micsoda megosztó dolog volt. hogy, hát ezek élő emberek voltak. hogy így néz ki a bélrendszer? ilyenek az ereink? hogy mennyien nem gondolnak, nem akarnak belegondolni, hogy nem egy hallhatatlan lélek vagyunk egy testbe zárva, hanem mi vagyunk a test. működő, szagos, halandó test. ahol a tudat talán csak mellékterméke a fejlettebb agynak. biztosan nem szükséges, hiszen öntudata alig pár élőlénynek van. inkább csak olyan, mint a hátfájás ami a felegyenesedett járás mellékhatása. a nagy, elemző agy hasznos, de sajnos van mellékhatása. van tudata, ami fél a haláltól, meg a holnaptól, meg állandóan kalapál. fogsz tudni repülőt építeni, de cserében szorongsz majd a haláltól, depressziós leszel stb.

szóval világiak vagyunk már nagyon, de a judeo-keresztény eszme, miszerint a test mocskos és megvetendő még olyan mély, hogy elájulunk, ha vért látunk és nem nézünk a saját szarunkra. pedig az is mi voltunk, csak kicsit előbb.

azért mennyivel méltóságteljesebben néztek ki a férfiak rendes szakállal! én az első gyerek után kezdtem el teljes szakállat növeszteni. ha a feleségem gyermeket növeszt, én is növesszek hát valamit!

alig várom, hogy elég öreg legyek egy Mikulás-szakállhoz, kalaphoz és talán a sétapálcához. talán rejtett tőrrel a markolatban. nem, biztosan rejtett tőrrel a markolatban!

most Tolsztojt olvasok, és szinte félelmetes, hogy az 1800as évek közepén alkotott kisregényeiben mennyire modern és egyetemes, a szereplőket mintha mind ismerném is 2020-ból. a problémáink, az örömeink, az életünk ugyanaz. olyan érdekes, hogy bár Oroszország is messze van (de még milyen messze...) az orosz néplelket sokkal közelebb érzem magamhoz. amerikai írókat ha olvasok, filmeket ha nézek, sosincs ez az azonosulás, azonnali sorsközösség érzésem. amikor meg nézem a tudósítást az aktuális BLM tüntetésről a COVID19 árnyékában, talpig felfegyverkezett tüntetőkkel és ellentüntetőkkel be kell valljam, hogy nem értem sokszor innen őket.

amúgy Tolsztoj nagy pánk volt, a felesége meg fotográfus, ezért maradt fent róla annyi fotó.

apropó, nem is olyan közel. a múltkor megnéztem, hogy hol van a Don-kanyar, ahonnan nagymamám nagybátyja gyalog jött haza. hát, bizony több, mint 1800 km. gyalog, élelem, pénz, minden nélkül. persze, a COVID19 sem kellemes, de azért szeretném, ha ennél nagyobb baja a mi generációnknak nem lenne... nagyszüleimnek ott volt a nagy világválság, a II. világháború, az oroszok, Ceausescu... mi meg sírunk, hogy magas az EUR árfolyam... mindenkinek a maga keresztje.

elhoztam nagyapámék fali ingaóráját, most itt lóg nálunk. és ketyeg és bimbammol. fel kell húzni, és minden bimm előtt, hallani, ahogy nagy levegőt vesz az ütéshez. pont úgy, mint gyerekkoromban, amikor ott nyaraltunk, és meleg volt, ismerős és kellemes, és még aludnunk kellett délután. nagyon szeretetm. 

persze, nem mindig aludtunk szépen. egy esetben például beszedtük a nagyszüleink szívgyógyszereit, ami életem egyik első élménye maradt, egy rózsaszín gumicső formájában, amin meleg vizet fecskendeztek a gyomromba ill. emlékszem egy zöldre festett falra a vályú fölött, ahova a gyógyszereket vissza kellett adjuk...

amikor még jógáztam és relaxáltam arra lettem figyelmes, hogy az ottani falióra hangja egyszer csak nagyon felerősödik, majd nem hallom többet. a jógatanárnőm azt mondta, hogy a hallás az az érzékszerved, amit legtovább birtokolsz, ezért amikor a többi elkezd kikapcsolni, akkor ez felerősödik, majd ez is kikapcsol. nem tudom, de én megértem azt a pillanatot, amikor anyukám agyhalottnak volt nyilvánítva és semmilyen életfunkciót nem mutatott, de beszéltem hozzá és láttam, ahogy a hangomra visszajött a tudata.

nagyapám azt mondta, hogy a felhúzható óra azért jó, mert karbantartja az agyadat a repetitív feladat. nem tudom. de az ő agya biztosan karban volt, az igaz.

még amikor az első gyerek kicsi volt, a barátainkkal kimentünk sétáltatni a Gellért-hegyre. arra lettünk figyelmesek, hogy az utcán egy férfi fekszik, felette egy igen nagy kutya áll. odamentünk segíteni. a kutya egy jóindulatú dán dog volt aki bárgyún figyelte a gazdáját, egy vékony, alacsony kis öreg férfit, vérző fejjel. elesett, beütötte magát. felajánlottuk, hogy hazakísérjük, azt mondta, ott lakik a közelben. az elején ölben vittük, majd oldalról támogattuk, a borjú nagy kutya meg bandukolt utánunk.

menet közben megkérdezte, hogy ugye, mi műegyetemisták vagyunk? meg sem lepődtem, én akkor már több, mint 9 éve laktam a BME kollégiumaiban, már elég jó arányban azt is meg tudtam mondani, ki, milyen karra jár. mondtuk, persze. kiderült, hogy ő is oda járt villamosmérnöki karra. de egy szép napon a magyar honvédség az egyetemről elvitt jópár tehetséges srácot némi kiképzés után egyenest Vietnámba, a vietkong oldalán harcolni mint szovjet segítség, főleg hírközlőknek és az amerikai rádióadások dekódolására. a szüleik csak évekkel később tudták meg, hogy hova tűnt a fiúk...

aztán megtanult 5 nyelven, megjárta Afganisztánt is. még Vietnámban a vöröskeresztes autójukat lebombázták, repeszekett kapott, amelyek akkor is benne voltak, időnként fejfájást, ájulást okozva. fotót is mutatott, komoly rangfokozatig vitte. otthon a felesége átvette, megköszönte, és megerősítette a történetét.

sokszor arra gondolok, hogy micsoda történetek vesznek el az öregekkel... hogy a saját nagyszüleinkkel is csak az időjárásról és a híradóról tudunk beszélni, pedig mennyi mindent összehord egy emberben az idő! amíg lehetett kértem a nagyszüleimet, hogy egy életrajzot írjanak nekem, lássam azútjukat és a mérföldköveket. bizonyos szempontból a mostani, agyon-dokumentált életünk talán többet árul el majd rólunk. igaz félő, hogy a legtöbb nyom a legunalmasabb utakról marad.

meg, hogy mennyire jobban ismerjük Vietnám meg a hidegháború történeteit az amerikai szempontból a filmiparon keresztül, mint innen nézve, pedig sokszor ez nekünk mennyire fájdalmasan közel volt.

van egy elméletem, amit régóta figyelgetek: a sorsom dramaturgja egy lusta, slampos fráter. ha eszébe jut valami, akkor azt rögtön egymás után többször is felhasználja, beleszövi az életembe. mindig csak a remake. blokkokból építkezik, és ugyanazt a blokkot újra és újra beteszi.

nemrég eszembe jutott, hogy az unokatesómnak, bár lány volt, mennyire klafa pályaépítő autós játéka volt, napokig építettük a teraszon. a legjobb az volt benne, hogy hajlíthatóak voltak az útelemek, ezér nagyon szabadon építhetted. még meg is akartam írni az unokatesómnak, hogy mik jutnak eszembe 30 év után.

aztán persze még aznap szembejött a tumblin. Carrera Trax-nak hívták. mostmár ezt is tudom. de már nem gyártják...

persze valószínűbb, hogy a dobozoló, kategorizáló agyunk hamar észrevesz hasonlóságokat és párhuzamokat, és ezzel kiemel egy-egy dolgot a mindennapi zajból... vagy a fráter.

amúgy becsapós dolog ez a közös emlékezés. jópár esetben igyekeztem felidézni a tesómmal vagy unokatesómmal egy-egy nekem fontos vagy érdekes emléket, mire kiderült, hogy ők arra egyéltalén nem, nem úgy, nem azért emlékeznek. hagyom is, nehogy elrontsák az én alternatív valóságomat az ő különböző fanzatmagóriáikkal.

egyszer olvastam és nem megy ki a fejemből, hogy a bábban a rovarok nem növesztenek maguknak lábakat, kitinpáncélt ilyesmit a lárva testére, hanem az egész állt elfolyósodik. ELFOLYÓSODIK!

megmarad a szív, az idegrendszer, pár dolog, ami már korán kialakult és úgy véljük, hogy megőrzik az emlékeiket is az állatok. majd ebből a dobogó masszából újjáépíti magát. és a massza életben marad!

ez milyen durva lehet... hogy elveszíted minden szervedet, érzékeidet, mindent, amit addig ismertél, érzed, hogy történik valami, és lehet, komoly fájdalommal is jár. miét ne járna, hiszen a legtöbb átalakulás igen fájdalmas...

ide teszem a kedvenc lepkém, a Morpho Didius képét (ami szintén van a kolizsvári állattaniban) amely neve szintén átalakulást jelent. nekem is van otthon egy példányom, egy régi dunaújvárosi Bahia pincéből. gyönyörű, de a csápjai csak cérnából vannak.

erről az jut eszembe, hogy a kamaszoknál az agy újrahuzalozza magát, átállítja a rugalmas, mindent befogadó agyi működést egy sor kapcsolatot megerősít, egy sort megszüntet és kidob. teljes személyiség módosulással is járhat a dolog sőt, ha nem megy jól, mondjuk mert nem alszik eleget vagy iszik és drogozik a gyerek, skizofréniához is vezethet. lehet, hogy, ahogy a bábokat, a kamaszokat sem nevelni meg tanítani kellene, hanem békénhagyni... és hagyni aludni mindenképpen.

az egyik kedvenc helyen mind közül a kolozsvári állattani múzeum! 1859-ben nyitott, és olyan, mintha azóta sem nyúltak volna hozzá. mint egy rég elvarázsolt kastély állatokkal zsúfolt kertje, amelyek történetesen diorámkban merevedtek örök álomra. 

19. századi pedantériája és tudományossága elvarázsol, és feledteti, hogy azért a gyűjtemény öregszik, a kitömött állatok kopnak, romlanak, jócskán ráférne az apanázs.

 így is óriási, hogy fennmaradt, ha belegondolunk milyen 160 év volt ez. egy sztorit tudok, az oroszok állítólag leitták a szeszt az egyik nagy polipról. balkáni habu szaké (kígyópálinka).

 én mindig nyáron mentem, mivel akkor nyaraltunk odahaza és szinte sosem volt rajtunk kívül senki. a múzeum az egyetem része, bemész az egyetemre, becsöngetsz egy nagy kétszárnyú ajtón, valahonnan egy csigalépcsőn előkerül egy köpenyes biológus, elkéri a minimális belépőt és beenged, majd bezárja mögötted az ajtót. és bolyonghatsz az alvó halott világban.

 egész kiskorom óta járom, minden évben, ha tehetem, de az utolsó alkalom már jópár éve volt. mindig is élveztem, pedig klasszikus tudományos gyűjtemény, torzszülöttekkel, kétfejű birka csontvázzal, valódi emberi embriókkal. egyszer rázott csak ki a frász, amikor anyukám karjába vett, hogy közelebbről vizsgálhassam a kolibrik kis fáját, majd egy hirtelen mozdulattal megfordított és szemben álltam egy ágaskodó jegesmedvével.

egyik utolsó látogatásomon az egyik sarokban, egy kitömött emu alatt 2 döglött újszülött kiscicát találtam, szárazra szikkadva, feltételezhetően az egyetem parkjában kószáló rengeteg macska szerencsétlen gyermekeit. nem tudtam nem arra gondolni, hogy a kicsik mintha csak alkalmazkodtak volna a környezethez. beilleszkedtek.

tudod mi az a növekedési ugrás? a gyerekeknél a fejlődés nem folyamatos, esznek, de egy ideig valamiért nem gyarapodnak. készülnek, feszülnek bennük a belső késztetések, nyűglődnek, szenvednek, majd hirtelen megjelenik valami olyan képesség, ami eddig nem volt ott. mászik, új foga nő, feláll, kimondja az első szavait. egyik lépcsőfok a másik után.

aztán egy ideig, bár csinálod, készülsz rá, szenvedsz, de mintha nem felfele haladnál, nem leszel több, csak odébb. megcsinálod a középiskolát, egyetemet, karriert.

aztán mintha az öregedés is ilyen lenne. nem felfelé lépdelsz, már esel. amíg zuhansz, nem is tűnik fel, csak mikor koppansz a fokokon és akkor veszed észre, hogy megint lejjebb kerültél.

elveszíted egy képességedet. elveszíted egy családtagodat. elveszíted a státuszodat. kopp-kopp egy-egy lépcsőfok.

de észre kell vedd őket, meg kell élned őket, mert ez lesz az életed.

az út maga a cél. bullshit. csak a célokra emlékszel majd. sok kis célra. egy-egy nagyra. sem a fejlődésre sem a zuhanásra nem emlékszel majd.

amíg nem olvastam Marquez könyvét mindig azt hittem, hogy a cím arra utal, hogy valahogy mindig egyedül vagyunk végül. a fejünkben, a saját világunkban. aztán azóta, hogy elolvastam, bizosan tudom, hogy nem nekem való a latin mágikus realizmus.

meghalt a nagyapám. több mint kilencven évesen, nehéz, de szép élet után. tudom, hogy nehéz és remélem, hogy szép.

beszélgetek nagyanyámmal, több, mint 60 év házasság van mögöttük. együtt, összetartva. nagyanyám legkedvesebb emlékei a kiskorának az emlékei, a gyerekkori ház, játékok, unokatestvérek, iskolák. az utolsó hetven év alig hagyott nyomot…

végül mind egyedül vagyunk, de kétségbeesetten vágyunk valakikre, szeretni és viszontszeretve lenni, de nincsen két test egy lélek.

ezt mondta nagyapám nekem sokat:

„Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.”  Babits

ez a versszak jobb és többet sejtető, mint maga a vers.

na még egy, emlékül:

„...A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.” Madách hatalmas közhelygyűjteményéből.

ami a nagyapám volt nekem, az mindig bennem marad már. gyerekkorom egyik legerősebb bevésődése. a gyerekkori álmaink után a felnőttkor rövid epizód, ahol rohamvást válik köddé minden, amiben annyira nagyon hittünk.

a fiam megkérdezte, hogy: "miért utálja apa a rendezvényeket?"

ezt kellett volna válaszolni:

azért, mert az az ember, aki egyedül küzd a céljaiért, csodálatos, azonban azok, akik tömegbe csapódva céltalanok, félelmetesek.

Mohácsnál ~25 ezer "szövetséges" haderő (magyar, horvát hadtestek, spanyolok, németek, csehek, lengyelek, pápai zsoldosok) állt szemben 60 ezer törökkel, ahol is "mi"16-20 ezer embert vesztettünk, a törökök csak ~10e körül.

amúgy jellemzően és fájdalmasan magyar vereség volt ez. belviszály, gyenge politikusok, pénzhiány... akár manapság is megállná a helyét.

nagyon szeretem a diókat, szezonja van, és egészséges is.

de csak óvatosan, mert a földimogyoró az egyik legnagyobb energiatartalmú ételünk. császárszalonna, piha!

láttatok már kesu diót héjjában?

ettetek már makadámdiót? imádom, nagyon ajánlom.

azon gondolkoztam, hogy a homeless-ek az aluljárókban igaziból csak az ősi barlangba-húzódó ösztönüket élik ki. ahol a metró a medve.

az egész élet végül is egy nagy oxidáció, azaz égés. szépen lebontunk mindent, és a kinyert energiából üzemeltetjük a belső motorunkat.

(Huxley-tól olvastam, hogy a civilizációnk olyan dögevő, mely millió éves dögöket emészt fel (gondol itt a szénre, olajra, gázra)). (és tényleg...)

namost a jobb, hatékonyabb üzemanyag minden esetben jó, kivéve az ételünknél. jellemző dekadencia. éretem én, hogy nálunk az étkezés több, mint táplálkozás, az társadalmi esemény, megtartó erő. imádok is együtt enni.

de milyen furcsa, hogy ahelyett, hogy kevesebbet ennél, azaz annyit, amennyit kéne az irodai munkához, inkább rossz hatásfokú kajákat eszünk, csak zabálhassunk. a fűevőknek egész nap legelniük kell és rengeteget emészteni, hogy a táplálékban szegény fűfélékből működtethessék önmagukat. a jó hatásfokú, fontos élelmiszerek, a zsír, a cukor, stb. na azok maguk a megtestesül gonosz. hogyis van ez? "lassan az ételünknek kell fogyóznia, hogy nekünk ne kelljen".

most olvastam Times-ban (suttyomban lenyúltam a Babámtól), hogy a testedzés nagyátlagban nem fogyaszt. nagyon sok mindenre jó, állóképesség, keringés, stb. de az edzés  viszonylag kevés kalóriát éget, de komoly étvágyat csinál. úgy fogalmaz, hogy az "akart olyn mint az izom, ha használom, elfárad". azaz ha ráveszed magad 4 km futásra utána hajlamosabb vagy megenni egy tábla csokit. 

tényleg, azon gondolkoztam, hogy vajon mikor "kéne" szülni az embereknél.

az állatok többségében ugye tavasszal ellenek, hogy a nyári élelembőségben erősödjenek meg a csöppségek.  biztos volt nálunk is valami rendje. nekünk lassan fejlődik az utódunk, egy nyár alatt még szinte semmi önállósága... persze cserébe sokkal ügyesebben vigyázunk rá. ugye az sem mindegy, hogy az anya mennyi tápálékhoz jut a szoptatáshoz. szóval tavasszal lenne jó szülni, mondjuk márciusban, akkor szeptemberig tudna az anya 6 hónapot szoptatni élelembőségben. azaz régen lehet, hogy mindenki "halak" jegyű volt?

most láttam egy plakátot, valamely szektától hogy, "nem vagyunk állatok". persze nem, ahogy a hiúz sem házimacska. nem is az döbbentett meg, hogy valaki ezt hirdeti, naná, ha ez vág neki a filozófiájába, de hogy van még aki ezt beveszi? szóval tényleg, komolyan beveszi? már hogy genetikailag, törzsfejlődésileg semmi közünk egymáshoz? hogy a földben lévő dívók és emberősök eleve így voltak teremtve? szomorú... amellett, hogy de ráértek b@zdmeg, csak nem az én adómból?

most hallottam, hogy a 13 csíkos földimókus 6 fok celziuszra hűl le téli álma közben, csak a szíve dolgozik egy kis vérrel, de a veséi leállnak. hogyhogy nem hal meg? milyen zsibbadt lehet már a lába, mikor felébred! 

ez is milyen érdekes, hogy nem is olyn rég (100-150 éve) ha nem is aludtunk téli álmot, de ez az időszak ezért a nyugalomról szólt. a legtöbben üldögéltek otthon, babráltak, javítgattak, beszélgettek, szeretkeztek. az elektromos világítás azért jól összezilálta ezt, nem is biztos, hogy ez jó. sőt, a "pihenőidőszakunk" teljesen áttolódott nyárra, a szünidőre.

mekkora káosz van már, ha leesik egy kis hó, és valaki késik 1-2 órát. milyen furcsa ez ahhoz képest, hogy valaki 3 hónapig nem mozdul ki. Julius Cézár gallaiai hadjáratáról olvasok. nagyon érdekes, hogy a szállítmányozás milyen kulcskérdés volt a háborúzásban . folyamatosan etetni a hadakat, és nem csak a légiókat, de a szövetségeseket is, úgy, hogy ahol átvonultál, ne haljanak éhen, és alig tudsz fuvarozni... és mindenképpen hazaérni őszre. (amúgy Plutarkhosz szerint az egész hadjárat 800 meghódított várost, 300 leigázott törzset, egymillió rabszolgának eladott embert és hárommillió csatában elesettet eredményezett, ha ez túlzás is, de akkor is rengeteg nagy tömegeket moztgattak).

az is milyen érdekes, hogy nagy melegek vannak nyáron, de hogy pár éve, évtizede még kuriózum volt a légkondi, most meg mozdulni sem tudunk nélküle. van minden kocsiban, irodában. "elviselhetetlen a hőség". eddig mi volt, megsültünk?

bocsi, a szakdogámat írom. de jó lett, ha valakit érdekel! gyorsan kicsit írok, tanulás helyett.

néztem a dokikat, és ott mondták, hogy az összeillő pároknak sem könnyű. ők is megszenvedik ugyanazokat a stációkat, mint a nem összeillőek, csak ők közben nem teszik tönkre egymást... hát igen, senki sem ígért rózsákat.

olvastam a Magyar Narancsot. nem nagyon szoktam, meglehetősen érdektelen számomra. de Salamon János kis esszéje tetszett:

"Inspiráló lehet például a nagy német költő, Heine felismerése, miszerint a csendes belső derűhöz az embernek nem kell több, mint egy szerény, zsúpfedeles lak, egy jó ágy, a kamrában friss tej és vaj, az ablakban virág, az ajtó előtt néhány sudár fa, és ha Isten teljessé akarja tenni a boldogságát, akkor megadja azt az örömöt, hogy azokról a fákról az ember hat vagy hét ellensége lógjon."

"A modern civilizált közösségi lét szinonimájává vált liberális demokrácia azonban Rousseau idealizmusa helyett a Thomas Hobbes-féle realpolitik talajára épült, vagyis arra a felismerésre, hogy a másokkal való együttélés sohasem lehet derűs, legfeljebb tartós (vérfürdőmentes). Mert eredeti állapotában sem az ember, sem az élete nem jó. A történelem és társadalom előtti természetes lét "magányos, szegény, cudar, brutális és rövid". A közös létünk tartósságának záloga tehát nem valamiféle kölcsönös filantrópia, hanem az eredeti cudarságunk és brutalitásunk féken tartására tett folyamatos, kollektív erőfeszítés. Hogy természetes és ártatlan (mert szívből jövő) agresszivitásunk milyen félelmetes akadálya a civilizációnak, az abból látható a legvilágosabban - mondja Freud -, hogy elfojtása legalább annyi boldogtalanság okozója, mint az agresszivitás maga."

hát igen. érdekes állat az ember...

erős ösztönökkel, de fejlett aggyal. szabályokat hozunk, hogy megelőzzük a káoszt, biztosítsuk saját biztonságunkat, gyarapodásunkat, de ezen szabályok betartása mély és nehezen oldható frusztrációkat okoz, mely alig engedi élvezni a gyümölcseit.

aztán néha a frusztrációk kitörnek. egyénileg csak heves gesztikulálásban az autópályán, társadalmilag komolyabb katakizmákban, mint Ruanda, ahol csekély 1,5 millió embert gyilkoltak meg a polgárháborúban 90 óta...

nem is tudom, hogy a civilizációra mennyire lehetünk büszkék (a technológiai fejlődét kivéve) annyira törékeny kis máz.

rajtam meg amúgy sem vastag. a múlt héten valaki önös kis hülyeségek miatt rugdalta éjjel az ajtóm, így ébresztve. hát... túléltem. ő is. mindaddig könnyű megadni a tiszteletet, amíg az kölcsönös, de ha ez nem áll fent, bizony sok a frusztráció, mely kifelé törekszik. akkor derül ki, mennyire vagyunk civilizáltak.

valahogy úgy látom, hogy nő a feszültség. kéne egy szelep.

ezt a könyvet adták a kezembe, köszönöm. Kertészről ugyan eddig nem hallottam (én szégyenem, kevés magyar írót olvasok, aztán pláne nem kortársakat) de kifejezetten jó a stílusa.

 "Jegyezd meg, fiam, hogy numero egy: az idő irreverzibilis folyamat, tehát ami egyszer megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni többé, azon értelmes ember nem rágódik tovább, numero kettő: rágódni csak azon érdemes, amit meg is változtathatok, numero három: enni, inni, aludni, szeretkezni jó, aki ebben meg akar gátolni, az gazember, numero négy: ölni csak fontos dologban szabad. Ez a filozófiám, és aki velem akarja elcseszni a drága idejét, annak ajánlom, hogy tudomásul vegye."

régi alapelvem: evésben, alvásban, szeretkezésben nem zavarunk meg embert (sem állatot). a mobiltelefont is ezért nem csípem.

ez az egyik legnagyobb judeokeresztény filozófiai bukta nekem, hogy ha ölni TILOS, hogyhogy olyan jól megy ez nekünk? az 1945-ös ENSZ megalakulás óta 140 háború volt. lámlám ha igazán akarsz valamit, nem keresel kiskaput, csak köpönyeget cserélsz.

talán nem is rossz, ha hagysz kiskaput, mert akkor igazolhatod a "szükségest", belül maradsz a logikádon, amit valóságnak hívsz, és nem kell úgy tenned, mintha semmi nem történt volna.

namost komolyan, figyejjémár, ki a francot érdekel, hogy ki nyerte az angol tehetségkutató döntőjét? ez híradó értékű? nézi azt valaki? vagy youtube-on terjed? akárhogyis... ehh.

de nem is ezért ragadok billentyűt! sajnálatos a utasszállító balesete, 228 áldozat nem kevés. de milyen furcsa az  ember, ahhoz képest nem is sok. dohányzáshoz köthető ok miatt 28.000 ember hal meg Magyarországon évente, 77 naponta! az utakon meg 1300-an évente. csak olyan az agyunk, hogy sokkal többnek tűnik 1 nagy, mint sok kicsi, de gyakori.

most erről is írok a szakdogámban. egyes szakmákban pl. a veszélyes gépeknél, munkavédelemben, de bárhol számítják a kockázatot. általában a kockázat = valószínűség * okozott kár. de hát (ahogy a mellékelt példa is mutatja) embertömegekre a logika csak korlátosan működik.

most ide nem tudok jó képet, így megmutatom az új cicánkat!

te tudtad, hogy mitől csíkos? azért, ilyen menő fogkrémünk nem nagyon volt. de volt sós, meg narancs ízű.

nem szerettünk fogat mosni, az elején anyukám végig ellenőrzött minket öcsémmel. aztán gondolom megunta, érthetően, csak megnézte, hogy vizes-e a fogkefe. persze levágtuk, azután csak vizeztük a kefét. akkor rá kellett leheljünk. mi persze inkább öblögettünk a szánkban fogkrémet, de az már olyan macerás volt, hogy végül feladtuk és mostunk rendesen. már úgy megszoktam, hogy nem szeretek anélkül lefeküdni. a zuhany kevésbé hiányzik.

amúgy, a fogmosásnál maga a mosás nagyságrendekkel hasznosabb, mint a fogkrém! túl sokat ne dobj ki érte... igaziból őrölt homok van benne, ami segíti a tisztítást. a fluorid tényleg beépülhet a fogzománcba, a kimart részekre, de nagyon lassan, a fogmosás alatt alig van rá esélyed.

olvastam, hogy ha új barátnőd van, a csókolózásokkal kicserélődik a szájflórátok és az erősebb flóra fog megtelepedni mindkettőtök szájában! egy idő után mindenkinek egyforma lesz a szájflórája. szuper.

pont, mint a barna hajszín. a keveredéskor a barna (szem, bőr, haj) nagyon domináns, ált. az öröklődik, így egy idő után a többi változat eltűnhet. a vörös különösen gyorsan, olvastam, hogy 100 éven belül. sajnálnám. jó bőrük van nagyon.

rá kellett jönnöm, hogy én szarumán vagyok. szeretem a szaru-t. a haj, a köröm, a bőr nekem nagyon fontos egy nőnél.

hát, borfesztiválra se mentem még úgy, hogy még résen részeg vagyok! de nagyon jó volt Zuboly tegnap! nagyon!